Jelek, amikből rögtön kiderül, ha fuldoklik a gyereked
Ahogy a partok és a vízimentők nem olyanok, mint a Baywatch-ban, úgy a fuldoklás sem alkalmazkodik a hollywoodi klisékhez. Nem mindig látványos. Nem mindig hangos. De bármikor megtörténhet.
Szülőként két fő rémálmot viszünk magunkkal a családi pancsoláshoz: azt, hogy a gyerek elveszik a tömegben, és azt, hogy megfullad. Igyekszünk vigyázni rá, fogjuk a kezét, okosórát adunk rá, de mégsem vihetjük minden medencébe mentőmellényben. Egy bizonyos kor felett elhagyjuk a karúszókat, és a gyerek a maga úszótudásával boldogul, vízi csúszdázik, bohóckodik. Elég ilyenkor egy kicsit nem figyelni rá, főleg, ha mélyebb vízben vagyunk, és máris megtörténhet a baj. A gyanús jel nem a kísérteties zene, nem a körülöttünk lévők kiabálása, a csapkodás vagy épp a gyerek heves sírása, hanem a csend.
Tudd, mire figyelj!
A legtöbben ismerik a történetet: szülők fürdenek a vízben a gyerekükkel. A felnőttek egy közeli hajót figyelve azt veszik észre, hogy a kapitány a vízbe ugrik és feléjük úszik. A férj azt mondja a feleségének: biztos azt hiszi, hogy fuldokolsz. Korábban fröcskölték egymást, és az asszony sikítozott, de most már egy homokpadon állnak nyakig érő vízben, nyugodtan. Jól vagyunk, mit csinál? – kérdezi kicsit idegesen a feleség, mire a férj integetve odakiált a tempózó kapitánynak: jól vagyunk! A férfi azonban továbbra is úszik feléjük, csak annyit vakkantva oda: mozgás!, majd a pár mögött levő kilencéves kislánnyal kezd foglalkozni, aki közben már fulladozik úgy, hogy a szülők ebből semmit sem vettek észre. Honnan tudta a kapitány olyan messziről, hogy vészhelyzet van? Milyen jelei voltak, amit a szülők tíz lépésről nem vettek észre?
A válasz egyszerű: a kapitány korábban kapott vízimentő-kiképzést, így pontosan tudta, mire kell figyelni, míg a szülők úgy gondolták, a fuldoklás olyan, ahogy azt a filmekben látták: az illető sikítozik, csapkod, hangos és feltűnő. A kislány azonban egészen addig, amíg a kapitány nem segített neki, egyszer sem adott ki hangot. Nem véletlen, hogy a becslések szerint a gyerekeket érintő fulladások nyolcvan százaléka felügyelet mellett történik. Egyszerűen nem tudjuk, mikor kéne észbe kapnunk és kimenteni a gyereket, nem ismerjük a vészhelyzet valódi jeleit.
A fuldoklás valódi jelei
Dr. Francesco A. Pia és Mario Vittone szakértők a parti őrség On Scene nevű magazinjában gyűjtötték össze azokat az ösztönös tevékenységi formákat, amelyek megkülönböztetik az igazi fuldoklót a sivítva játszó strandolótól.
• A fuldokló, levegőért kapkodó ember nem képes sem beszélni, sem kiabálni, sem segítségért sikítani, még ha akar sem. Azzal van elfoglalva, hogy levegőt juttasson a tüdejébe, a beszéd pedig a légzéshez képest másodlagos funkció.
• A fuldokló ember szája hol előbukkan a víz színén, hol ismét elmerül, a fej épp csak kilátszik, és gyakran hátrahajtott pozícióban van.
• A karok oldalra nyújtva elkeseredetten próbálják a testet fölfelé nyomni a vízben. Ez a mozdulat nem irányítható akaratlagosan, így egyik fuldokló sem képes integetni, hogy mentsék már ki (ez persze nem jelenti azt, hogy aki kiabál és integet, annak nem lehet szüksége segítségre).
• A fuldokló ember 20-60 másodpercig képes a víz felszínén maradni, mielőtt újra és újra elmerülne, tekintete nem fókuszált, szinte üveges, vagy már csukva is van a szeme. A haja belelóghat a szeme közé, de elboríthatja az arcot is.
• A lába nem mozog, a fuldokló nem úszik, hanem olyan mozdulatokat tesz, mintha egy létrán akarna felfelé mászni.
• Légzése ziháló, hiperventillál, levegőért kapkod. Megpróbálhat úszni vagy a hátára fordulni, de nem képes rá.
Egyébként arról, hogy az illető bajban van-e, nagyon egyszerűen meggyőződhetünk: kiáltsunk oda neki, és ha válaszol, akkor valószínűleg nem fuldoklik. A csend mindig gyanús, a sikongatás lehet vészjelzés, de a játék része is.
Senki ne menjen egyedül vízbe!
Illés Zoltánt, a Vízimentők Magyarországi Szakszolgálatának munkatársát kérdeztük a fuldoklás jeleiről és a megelőzés fontosságáról. Nagyon egyszerű választ adott arra, honnan vesszük észre, ha valaki nagy bajban van: majdhogynem sehonnan.
„A fuldoklás nem olyan, mint a filmekben. Egyszerűen annyi történik, hogy az illető többször lemerül, és aztán már nem jön fel a víz felszínére. A gyerekek esetében, akik szeretnek búvárkodni, játszani a víz alatt, kicsi az esély, hogy a strandon dolgozó kollégánk éppen kiszúrja, ha vészhelyzet van, a partról figyelő szülő pedig nem biztos, hogy észreveszi, ha a gyerek nem találja a felszínt, vagy megijed, hogy a víz alá került a feje, és egy önkéntelen levegővétel során víz jut a tüdejébe. Egyáltalán nem biztos, hogy mindez látványosan történik. Ha valaki nem jön fel a víz alól, azt alapvetően csak az veszi észre, és leggyorsabban az tud segíteni, akivel a vízben tartózkodik.
Ezért javasoljuk, hogy lehetőleg senki ne menjen egyedül vízbe: vigyünk magunkkal valakit. Szülőként se engedjük a gyerekünket egyedül strandolni. Ha pancsolóról van szó, akkor figyeljük őt a medence széléről. A természetes vizekben ez sem elég, mert mire odaérünk, ahol a gyerek lemerült, lehet, hogy már késő, ráadásul nagyon nehéz pontosan meghatározni valaki helyzetét, még nehezebb megtalálni a víz alatt.”
Fontos, hogy odafigyelve strandoljunk. Ha egyedül akarunk fürdeni, akkor is szóljunk a parton maradó kísérőnknek, hogy mennyi időre, hová úszunk be, így ha probléma merül fel, időben elkezdhetnek keresni.
